Emlékszem, az akadémia utolsó évének beköszöntével mennyit töprengtem rajta, hogyan is álljak neki a falfestészet technikáit elemző szakdolgozatom írásának. Úgy gondoltam, hogy Kurt Wehlte szavait kölcsönözve, a falfestészetről, mint minden festészet anyjáról fogok beszélni. Az emberről, aki belelátja a lascaux-i barlang falába a körülötte s az önmagában nyüzsgő élet megannyi jelenetét, s aki észreveszi a falban azt a tökéletes alkalmat, mely arra hívja, hogy kifejezzen valamit, amit szavakba önteni, megmagyarázni lehetetlen, ami túlfut téren és időn, azt a bonyolult és sokrétű lényt, aki ő maga: az embert. Ezen tűnődve tévedtem be véletlenül egy paleontológiai kiállításra, ahol döbbenten álltam meg az első kiállítási tárgy, egy körülbelül egy négyzetméternyi szikladarab előtt. A mészkőfalban egy évmilliókkal ezelőtt élt hal drágakővé kristályosodott, bámulatos finomsággal megalkotott teste volt látható. Az egész kép tökéletesnek tetszett. Az volt a hal a több ezer kis rozsdaszín kőszálkával, a széles, vitorlás úszók sugaras csipkéjével, az egymásra kövesedett koponyacsontok röntgenképszerű áttetszőségével. Tökéletes volt az a harmónia, amivel mindez beleilleszkedett a halványzöld szikla tört, enyhén egyenetlen felszínébe. Tökéletes volt a mondanivaló: harmincmillió évvel ezelőtt ez az állat a halállal megkezdte az átváltozást, hogy felfoghatatlan idők, erők és folyamatok által jellé alakulva hirdesse az én szemeimnek azt, aminek tanúja örökre: a teremtést. Mégis a legtökéletesebbnek az a kéz tűnt, amely képes volt megalkotni ezt a valaha látott legmonumentálisabb freskót, amelyen a mészpáncélba foglalva /micsoda technikai bravúr/ott őrződik az élet az ember előtt. Úgy éreztem, hogy e szikladarab előtt le kell tenni az ecsetet. Innen nézve az egész emberi művészettörténet piramisostul, Sixtusi kápolnástul gyermekded próbálkozásnak tűnt csupán. Aztán arra gondoltam, hogy a lényeg talán pont ebben a két szóban rejlik: gyermekded próbálkozás. Hiszen melyikünk is tudna tengerfenékből kőfalat vakolni, és ki lenne képes kezébe venni a palettát, melyen a festék teremtmények hada, festőszerül pedig az elemek, a hő, nyomás és erő szolgálnak? Ugyan melyikünk tudna évmilliókat várni, míg összeáll a kép? Mindez nekünk nem adatik meg, de adatik mindebből egy kevés, hogy megpróbáljuk megmutatni /úgy, ahogy nekünk megmutatták a hallal és a sziklával/ a lényeget. Lám, az emberrel akartam elkezdeni a művészetet, miközben a legnagyobb bizonyíték arra, hogy a művészet létezett előbb, az ember maga.
Fecske Orsolya